A szülők rengeteg dolgot hagyományoznak ránk, nagyon sok mindent tudnak segíteni nekünk, rengeteg értéket és eszmét ránk hagynak még felnövünk, de bizony vannak olyan dolgok, nevezhetjük hibának is, amiken ők se nagyon tudnak túllépni, történjen akármi is. Az édesanyám és az édesapám például egész életükön keresztül azon vitatkoztak, hogy mi legyen a falon. Nem tudtak sosem megegyezni, ezért minden fala teljesen üres a családi háznak. Amíg gyerekek voltunk többször előjött ez a vita közöttük, és számtalanszor volt, hogy viccesnek találtuk a testvéreimmel, de bizony akadt azért hevesebb vita is közöttük, aminek hatására inkább megszeppentünk, és próbáltuk őket jobb belátásra bírni. Próbáltuk meggyőzni őket, hogy ha az egyikük nem akar festményt, a másikuk viszont nem akar a falra családi képeket, mert hát annak az albumban a helye, akkor talán jó úgy ahogy van a fal, üresen. Vagy mondjuk egy-egy virággal azért fel lehet dobni. De persze mindkettő makacs, és ez a vita számtalanszor elő is jött még fel nem nőttünk. Valószínű később is foglalkoztatta őket ez a kérdéskör, de mi már akkor nem voltunk ott, nem kísértük figyelemmel a vitájukat.
Most azonban azt gondoljuk mindhárman, hogy megtaláltuk a megoldást erre a hosszú-hosszú éveken át húzódó vitára, és úgy döntöttünk, hogy bátrak leszünk és megrendeljük nekik. Ez nem volt más, mint egy gyönyörű vászonép. Pontosabban vászonképek, mert ha már lúd, legyen kövér, gondoltuk egyből kettőt rendelünk nekik. A két legnevezetesebb helyszínt, ami jellemzi a gyerekkorunkat, két kép formájában.
Amikor kibontották hirtelen azt sem tudták mit mondjanak. Könnyek szöktek a szemükbe a Balaton és a Tapolca vászonkép láttán. Nagyon örültek, és teljes egyetértésben tették fel a képeket a falra. Most először láttuk rajtuk, hogy bizony megkötötték a békét. Mindkettejüknek tetszettek a képek és nem volt kérdés, hogy tökéletesen mutatnak a falon. Na és hát persze az is benne volt a dologban, hogy tőlünk kapták őket.