Az ember, ha házasságot köt, vállal mindent a másikból. Vállalja a kedves, kiegyensúlyozott, aranyos oldalát az embernek és vállalja a rosszabb napokat, mint ahogyan vállalja az erősségeit a társának, a gyengeségeivel vagy hiányosságaival, hibáival együtt.
Én például azon túl, hogy mindenhol képes vagyok eltévedni, még a legkisebb faluban vagy városban is, még akkor is, hogy ha egészen sok időt éltem ott addig, vagy régebben, ha fáradt vagyok szétszórttá válok és képes vagyok úgy eltenni egy-egy dolgot, hogy aztán egészen napokig keresgélem azt. Persze nem találom hihetetlen sokáig, és már ideges is vagyok, de ha veszek egy újat, akkor tuti még aznap meglesz az eltűnt is, hiszen el nem hagyom sosem, csak úgy elteszem, annyira lehetetlen helyekre, hogy aztán nem találom.
A múltkor például az airpods tokommal jártam így. Pedig hát az ugye félő, hogy ha nincs tok, akkor elhagyom nap közben a kis füleseket, mert kiesik a táskámból, leejtem a kocsiban vagy épp bennhagyom az irodában, tehát ahhoz tényleg még nekem is mindenképpen kell tok, de nem találtam. Egész sokáig bosszankodtam a férjemnek, aki tudta, hogy biztos nem fogok venni, leginkább megvárom még megtalálom valahol a meglévőt és addig nem használom a kis fülhallgatókat, mint ahogyan otthon is hagytam aznap őket.
Amikor azonban másnap délután haza értem, persze egészen nélkülözve az airpodsot, ott várt az asztalon egy kis dobozka, a férjem üzenetével, és egy airpods tok volt benne. Ráírta, hogy hétvégére ne szervezzek programot, mert pihenni megyünk, hiszen szükségünk van rá, a tok pedig, ha meglesz, akkor legalább lesz egy tartalékba.
Nagyon szeretem a férjemet, mert tudom, hogy így szeret engem ahogy vagyok, még ha elég sokszor el is mondja, hogy nem kellene vagy nem lenne szabad idáig eljutnom, és ennyire hajtanom magam. És hát persze másnap reggel az eltűnt tok is meglett, mert hogy hova is máshova tehettem volna, mint a ruhás szekrénybe, az egybe ruháim alá, amikor kivettem az aznapi szettet, teljesen el is felejtve, hogy valaha volt tok a kezemben.